Egyszer régen, pár évvel ezelőtt volt egy olyan eset, hogy teljesen flegmatikus állapotba kerültem. Ez kb. 3-4 hónapig tartott. Nem érdekelt semmi, nem foglalkoztam magammal, se mással, csak gépiesen végeztem a dolgom. Iskolába is mentem, dolgoztam is, találkoztam isezzel-azzal, de mégis teljesen sivárnak és érdektelennek éreztem mindent. Nem találtam a kiútat abból a helyzetből, pedig változtatni szerettem volna. Viszont nem volt annyira elviselhetetlen a helyzet, hogy ne tudtam volna nap mint nap beleposhadni. Így visszagondolva egy érdekes életszakasz volt, tudván, hogy azt követően mennyire megváltozott minden. Ennek a flegmatikus időszaknak a lezárása egy pofon volt, amiért azóta is hálás vagyok. Ezt a pofont én kaptam egy mondat kíséretében, ami valahogy úgy szólt, hogy: "vedd már észre magad, hogy milyen elviselhetetlenül viselkedsz!" vagy valami ehhez hasonló. Az a pofon annyira megzavart, és annyira váratlanul ért, hogy aznap leültem és elgondolkoztam azon, hogy vajon miért mondhatták ezt nekem. És beláttam, hogy a pofon adójának igaza volt, tényleg elviselhetetlen voltam, és tényleg semmi okom nem volt tovább csinálni azt, ami részben ahhoz az állapothoz vitt. Úgyhogy fogtam magam, és lenulláztam mindent, azt követően, pedig kerestem egy új iskolát és egy új munkahelyet, és ki tudja miért, de azt követően egy nagyon érdekes életszakasz következett, amiből sokat tanultam. Sok veszteség is ért, részben anyagi veszteségre gondolok, de akkor történt az is, hogy egy ember, akit én jó barátomnak, sőt az egyik legfontosabb embernek tartottam, egyszerűen megszakította velem a kapcsolatot. Most sem tudom, hogy ez pontosan miért történt. Egy ideig nagyon dühített a dolog, de aztán megtudtam, hogy nem csak engem írt ki az életéből, hanem másokat is. Elköltözött egy másik városba, ahol részben már azelőtt is élt, és új életet kezdett. Legalábbis én ezt gondolom. Azóta nem beszéltünk, ennek lassan másfél éve. Ha jelentkezne, valószínűleg örülnék neki, de biztos, hogy nem tudnék bízni benne, és valószínűleg egy kedves válasz után el is búcsúznék tőle. Persze minden karmikus, gondolom ez is az volt. Merthogy ezt az esetet megelőzően egy fél évvel volt egy lány és neki egy barátja, akivel egy ideig osztálytársak, aztán munkatársak is voltunk, szóval ez a lány mindig közös progikat szervezett. Igazából ez egy ideig tetszett is nekem, mert akkoriban rettegtem a magánytól (ez részben most is így van) ezért bárhova hívtak, én gondolkodás nélkül mentem. Aztán rájöttem, hogy ha velük vagyok, akkor is egyedül érzem magam, csak még viselkednem is kell, hogy ne vegyék észre rajtam, hogy unom őket. Mert ez az igazság, egyszerűen untam őket. Így szépen lassan lemondtam a találkozókat, aztán nem vettem fel a telefont, aztán amikor a sráccal már nem dolgoztam együtt, munkahelyi teendőkre hivatkozva soha nem értem rá. Így szépen lassan lekoptak. Ez nem volt egy szép dolog tőlem, tudom, de egyszerűen untam őket. Ez van. Szóval valószínűleg fél évvel később ezt kaptam vissza. Megérdemeltem, egy szóval sem mondom, hogy nem, de azért rosszul esett.